....a mandarin.
Izgalmas volt. Nagy volt az ijedtség, de nagy volt a kegyelem is. S érdekes, hogy a békesség is nagy volt. Pedig próbálkozott a Rossz, hogy elmenjen mindentől a kedv, s ismét olyan ágba kapaszkodjak, ami majd letörik, én lezuhanok és jól összetöröm magam. De a Jónak más terve volt.
Úgy indult mint az összes többi felmérős nap. Táskába a lézer, centi, tollak, tábla és a papírok. Célba vettem a Váci utcát, igen azt "A" Váci utcát. Egy kis üzletet kellett csak felmérni, alig volt benne valami áru. Ahogy beléptem jobbra a kirakat, jobbra balra polcokon pár cipő, szandál és kézitáska...ennyi. De az áru értéke mégis vetekedik egy kisebb CBA teljes árukészletével. Kedvesek voltak az eladók, bemutatkoztunk és neki álltam a munkának. Zsebeimben a mérőkkel, szép színes tollaimmal, s kezemben a papírokkal méregettem a falakat, belmagasságokat. S így történt az eset.
Nem hiányzott, akkor legalábbis úgy gondoltam, nagyon nem hiányzott. Fogtam a fejem. Két kézzel. Nem tudtam először mit csináljak, magamban felkiáltottam többször is. Mi lesz most!? Miért történik ez!? Aztán kicsit lenyugodva tán: mi a célja ennek az egésznek? Meglepődtem, hogy mégis mennyire higgadt tudtam maradni. Hogy nem pánikoltam be, nem estem össze. Ez azért jó jel, főleg most így visszagondolva. Talán ott éreztem magam a Kezében, hogy minden rendben lesz, akármerre is visz a sors.
Szép volt, még tetszett is, milyen jól állna Rajta. Pont az Ő mérete volt. Apró minták voltak a szélén, az alján ízlésesen elhelyezett szegecsekkel, hátul egy kis zipzárral. Szép fehér színe volt. Csak az a 8-10 centis piros csík ne lett volna rajta. Hát igen, azt én raktam rá. Persze véletlen volt! De ez akkor nem számított, nem érdekelte sem őket, sem engem. Csak az, hogy ott volt az a csík. Méregetés közben a számban(!) - hogy miért ott tartom nem tudom - levő piros filccel az egyik kirakati szoknyára "rajzoltam".
Nem látta senki. Pont bent voltak a hátsó raktárban az eladók. Első reakciómban ujjnyálazós módszert bevetve próbáltam eltüntetni a nyomokat, de nem jött be. Előbb vagy utóbb úgyis észre veszik, mivel a szoknya az ajtó melletti kirakati bábun volt rajta, s az új minta pedig éppen szemmagasságban. Úgy döntöttem, jobb ha én szólok. Jól tettem. Hátra mentem szólni, hogy baj van. Jól megijedtek, hogy most mi lesz. Bennem addig nem is volt olyan nagy az ijedség, míg leszedve az állványról a ruhának az árcímkéjét meg nem láttam: kétszázezer forint az alapára, de milyen jó, hisz most akciósan "csak" százezer! Pár a tulajjal történő telefonos és személyes konzultáció után megegyeztünk: jegyzőkönyv és egy tisztítóban én megpróbálom megjavítani a hibát, ha sikerül.
Hosszú volt az a hét. Sokat imádkoztunk. Sokszor eszembe is jutott, hogy sose vettem még ennyiért ruhát. De ha miénk lesz, akkor tuti hordania kell majd! Bíztam azért, hogy megoldódik. Érdekesek az Ő megoldásai, biztos van terve ezekkel a gikszerekkel, amiket vétünk. Átsegített rajta. Jó volt Őrá bízni az egészet, jó volt megtapasztalni azt a békességet, nyugalmat még ilyen helyzetben is. Persze nem hiányzott, hogy egy százast kifizessünk egy darab ruhára, senkinek sem hiányzik. Így utólag visszanézve jó volt! Úgy élni, hogy tudom, bármi lesz Velem van.
Szerdán mentem a szoknyáért a tisztítóba. Ügyesek voltak, nem volt nyoma, szépen megcsinálták. Persze a boltban még akármi történhetett volna, hisz nem ugyanaz a szoknya volt már. Valahogy úgy rendezte a dolgokat, hogy a tulaj (aki a többiek állítása szerint, kifejezetten szőrös szívű) nem volt ott és így az üzletvezető nézte és vette vissza a terméket.
Azért megkönnyebbülve jöttem ki az ajtón az aláírt papírral, hogy "minden rendben volt". Csak egy aláírás és az egész 2 oldalas "bűn" semmissé lett.
Újból kegyelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése