A kezem alakul...szép lassan. 2 hete már a középső ujjamat is tudom pár millimétert kifele mozdítani. Ez nagy fejlődés. A kezemben a lágy részek lazulnak, lépésről lépésre indulnak be újabb részek. Persze nagyon szeretném, ha mindez sokkal gyorsabban történne, meg ha látnám, hogy meddig lehet eljutni...de nincs más lehetőségem, mint küzdeni, amíg bírom. Nem adom fel!
Múlt héten egy gyerektáborban voltunk a családommal. A Dunántúli Baptista Gyülekezetek Gyermektábora, amit minden évben megtartatnak Vépen. Nagyon szeretünk oda járni. A gyerekek táborozni, mi pedig segíteni, amit csak kell.
Jól el szoktunk fáradni a végére, nem sokat alszunk...de nagyon jót tesz a lelkemnek, felüdít. Idén is nagyon jó volt. Jó látni a gyerekeket is, ahogy nőnek és évről-évre fejlődnek. Sokan közülük már segítőnek jönnek, nem táborozni (ahogy a mi két nagyobb gyerkőcünk is).
Volt egy nagyon érdekes élményem a tábor utolsó napján. A sok gyerkőc közül voltak páran, akik nevelőotthonból jöttek oda. Akiknek igazából nincs családjuk...még rossz családjuk sincs. Többen közülük sírtak, hogy nem akarnak elmenni a táborból. Megtapasztalták a héten, hogy itt szeretik őket, foglalkoznak velük, megölelik őket, mosolyognak rájuk, megbocsátanak nekik...A segítők továbbadták azt nekik, amit ők Istentől kaptak. 1 hétig.
Elszégyelltem magam. Milyen sokszor a magam kényelmetlensége miatt panaszkodom. Meg, hogy esetleg némelyik gyerekkel nehéz. Vagy rámcsimpaszkodik egy-egy ilyen gyermek. Egy hetet sem bírok ki??? Hogy ne nyavalyogjak? Van akinek ez a hét a "mennyország"...aztán van neki még 51 hét, ami durva, nagyon durva, embertelen és szívtelen.
Az én kezem problémája semmi ehhez képest, amit ezeknek a gyerekeknek kell kibírniuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése