Egy újabb érdekes mozzanat Mózes első könyvéből, amire felfigyeltem:
1Móz 27 vs. 1Móz48
Az elsőben Izsák akarja megáldani az elsőszülött fiát, Ézsaut. De aztán Jákob csellel "megszerzi" az áldást.
Jó kérdés, hogy Isten áldása vajon attól függ, hogy egy ember rád teszi a kezét? Vagy, hogy miket mond? Vagy, hogy ki mondja? Az az érzésem, hogy szeretjük magunk jelentőségét túlzottan felnagyítani egy ilyen helyzetben mondjuk...mert az menőbb, romantikusabb, meg hát fényezheti magát az ember, jól esik a büszkeségének, hogy "engem kértek meg imádkozni"...
Ha Izsák Ézsuat áldja meg - bár ugye ő úgy tudta, hogy őt áldotta meg - de Isten terve Jákob volt, akkor Jákob nem lett volna áldott? Vagy összedőlt volna Isten terve? Nyílván nem...
A másodikban Jákob az, aki megáld. József két fiát: Manassét és Efraimot. A szokás az volt, hogy az elsőszülött kapja a "nagyobb", a jobb áldást - a jobb kézzel...de itt Jákob az, aki megteszi azt, hogy a kisebbre teszi a jobb kezét és ezzel ő lesz az, aki a "nagyobb" áldást kapja.
Érdekes, hogy Jákob mindkét esetben jelen volt. Valószínű sokszor megbánta addigra, hogy az elsőnél beelőzte Istent. Ki tudja, lehet szólt volna Isten Iszáknak, hogy "állj! nem így akarom." vagy ő is megcserélte volna a kezét? Vagy egyszerűen csak rájött volna Jákob arra, hogy nem az emberek áldása számít, hanem az Istené...amit ugye megkapott a folyó átkelésnél. (lásd 1Móz 32,29)
Mennyire hajszoljuk a szokásokat, az emberek "bólintását", a vállveregetést, közben az igazi, a valódi elismerést meg nem. Ennyire földhözragadtak vagyunk? Ennyire...
Az a baj, hogy ma is sok hívő azt gondolja, hogy a "nagykenetű" imádsága számít, hogy ha ő imádkozik értem, akkor az majd "hat". Lövésünk sincs igazán az imádság valódi működéséről és céljáról. :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése