Na, hát nagy nehezen rávettem magam, hogy elkezdjem leírni a dolgot, ami történt velem bő 6,5 hete.
Három célom van ezzel:
1. Ne kelljen mindenkinek külön elmondani a sztorit. Valamint egy idő után az emlékek megfakulnak és több mindenre akár másképp emlékszünk - jobb leírni. :) Amúgy van egy kis terápiás oldala is a dolognak, hogy kiírom magamból a dolgokat...
2. Hátha valakinek lesz ebben a történetben - rajtam kívül - tanulság (mert az okos ember más kárán tanul), sőt még akár inspiráció is.
3. Elmondhassam a reménységem, ami miatt még talpon vagyok és amibe kapaszkodom napról-napra, ami/aki miatt még a fejem a víz felett van és bízom, kiváncsian várom, hogy mit hoz ki ebből. Reménykedem, hogy egy csoda részese lehetek...
Rájöttem, hogy Isten nagyon sok mindentől megvédett már eddig is és most is megvédett a még nagyobb bajtól. S rá kellett jönnöm - vagy inkább átélni azt, hogy Isten nem egy kisangyal, akinek az a "dolga", hogy minden bajtól megvédjen. Sokszor megteszi - nagyon sokszor, de van olyan is, hogy enged bajokat az életemben, viszont olyankor, azokban ott is van velem...s átsegít - ezt tapasztalom a napokban.
"Békés tenger nem nevel ügyes hajósokat."
afrikai közmondás
Akkor egy kicsit "in medias res": november 12., kb. 12 óra.
Valami miatt elfordultam jobbra, valami történt ott, de nem emlékszem mi volt az. Mindegy is. Arra néztem vissza, hogy fáj a kezem (míg vártunk a mentőkre olyan volt mintha égne a kezem - ehhez tudtam hasonlítani). Ez volt az első pillanat, a második az, hogy "le kell vennem a lábam a gombról", de akkor már késő volt. Tisztán emlékszem a pillanatra, hogy át kellett hozzá helyeznem a testsúlyom a másik lábamra és akkor ment fel csak a rönkhasító gép ékje. 1-2 másodperc volt kb. az egész történés...
A gép keresztül vágta a kezemet a tenyérnél a kisujjtól a mutató és nagy közötti szakaszig...Egy kis lágy rész maradt meg a mutató ujj mellett, ami tartotta a többi részt. Amikor nekem megmutatták a fotót, akkor esett le először, hogy milyen csoda részese vagyok, hogy bármi is megmaradt belőle.
Emlékszem, hogy megkértem csináljon valaki egy fotót, amíg ott feküdtem és vártuk a mentőket. Azt gondoltam, hogy lássuk Isten mit hoz ki ebből, legyen bizonyíték, hogy honnan indult a történet. Persze az is ott volt bennem, hogy "Istenem, miért???".
Kb. 5,5 órás műtét volt. A kisujjam kivételével visszavarták a kezem. Az első pár nap kritikus volt, hogy a vérkeringés beinduljon - de hála Istennek beindult! Az ujjak nem igazán mozogtak akkor még - most is korlátozottan csak, illetve érzés sincs a 3-4.-ben. Min. 6-8 hét a törés gyógyulás, megvasalták az ujjaim - ezt még valamikor kiszedik majd.
"Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.
Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt,
az őszi eső is elárasztja áldásával."
Zsoltárok 84:6-7
Akit érdekel a kép, annak egy-két röntgen:
Akit a fotó is érdekel a sérülésről (durva, csak akkor nézd meg, ha bírod):
"Szomorkodhatunk, hogy a rózsabokornak vannak tüskéi
vagy örülhetünk annak, hogy a tüskebokornak vannak rózsái."
Nagyon sok mindenért hálás lehetek ebben a helyzetben. Próbálom ezeket szem előtt tartani.
Hálás vagyok...
- azokért, akik ott voltak: Csabi - aki higgadtan tudott reagálni és tenni amit kell, hisz régóta kiváló tűzoltó, az ő lélekjelenléte nagyon sokat számított; Szilárd - aki tartotta a kezem míg a mentők kiértek (szegénynek totálba kellett néznie azt addig); Attila - aki imádkozott már akkor értem és fogta a jobb kezem; Robi - akinek ha szót fogadok amikor át akarta venni tőlem a gépet, akkor nem így alakul a helyzet; Boti és Efi - akik egész délelőtt fáradhatatlanul dolgoztak; Irénke néni - aki szintén imádkozott és aggódott értem
- csodás feleségemért, aki tartotta a frontot otthon és még engem is ellátott! Szuper vagy!!! Gyerekeimért, akik aggódtak és imádkoztak értem és segítettek otthon!
- gyülekezetért, ahova tartozhatom, a nagyobb családomért és a barátokért is, akik gondoltatok rám, izgultak értem!
- a bal kezem sérült (jobb kezes vagyok)
- az egyik legkiválóbb kézsebész műtött (dr. Engl Mária), aki nem adta fel, hanem a kilátástalan helyzetből is a legjobbat hozta ki a csapatával
- az egyik legjobb gyógytornász kezdett velem foglalkozni (Szabados Evelyn), s az ápolók túlnyomó többsége is kedves volt :)
- a mentősök hamar kiértek, megdöbbentő volt számomra a higgadtságuk a szituációban
- nem volt tumultus a kórházban, s 16 órakor után már műtöttek is
- megismertem Pétert, akit mellém raktak a kórházi szobában
...és még sorolhatnám.
Le a kalappal az egészségügyi dolgozók előtt, akik napról-napra itt dolgoznak és bírják idegekkel, ilyen kicsi megbecsüléssel (anyagi és erkölcsi), amit az állam ad nekik (és sokszor mi emberek is)! Teljesen átformálta ez a pár nap a nézőpontomat.
Jó dolog Isten kezébe esni!
Hihetetlenül összeklappoltak a dolgok, már a baleset előtt is. S ahogy telik az idő egyre jobban összeáll a kép.
„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem:
meg is fog hallgatni Istenem!...ha elestem is, fölkelek,
ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom.”
Mikeás 7,7-8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése