Egy kicsit csapongok a gondolatokkal, de még elég közel van a dolog még ahhoz, hogy ez így legyen, majd talán pár év múlva egyszerűbb lesz messziről ránézni és rendszerezve leírni, hogy mi is történt...most csak így megy.
Aznap fát vágni mentünk páran segíteni. Reggel 8 óta toltuk. A baleset délben volt. A kettő között csak kicsit álltam meg pihenni...
Sokszor elemeztem magamban a dolgokat. Az egyik hibám pont az volt, hogy egy monoton munkafolyamatot csináltam már 4 óra hosszat, amit próbáltam a leggyorsabban végezni, s az agyam figyelme ellankadt. Tudtam mindent, hogy figyelni kell, hova nem nyúlok, már dolgoztam a géppel régebben is...stb. Mégis megtörtént, amiről az ember sose gondolja, hogy vele megtörténhet (sok ilyen van az életben, amiről ezt gondoljuk...).
Egyik nagy tanulság, hogy nem kell hősködni, makacsnak lenni, mártírkodni. Oda kell engedni másokat a dologhoz, hogy ők is segíthessenek, hogy ővéké is legyen a "győzelem"... A baleset előtt 10-15 perccel jött oda Robi, hogy "átvegyem?". Nemet mondtam. Valami olyasmi volt bennem, hogy majd én megcsinálom, reggel óta tolom, én leszek az, aki ezt végig csinálja, ráadásul nincs sok vissza, pont a cél előtt szálljak ki? Engednem kellett volna.
Egy másik élményem, hogy nem egyszerű benn a kórházban "élni", nagyon sok nyomorúsággal találkozik itt az ember...s rájön (vagy rájöhetne), hogy neki milyen jó dolga van, s az ő "nagy" gondja milyen kicsi másokéhoz képest. Mert mindig találkozhatsz olyanokkal, akiknek még nagyobb, még több nehézség jutott mint neked, s ezért a tiedért hálás lehetsz.
Hálás vagyok még azért is, hogy elviselhetetlen fájdalmam nem volt, s nincs. A balesetkor nehéz volt, de 10 perc után injekciót kaptam a mentőktől és utána tolták a kórházban is belém a cuccot. De kegyelem az is, hogy 2 hét után le tudtam állni a fájdalomcsillapítóval.
Persze nem egyszerű és nem happy minden. Van, amikor elkeseredem. Volt olyan is, amikor azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha ez nem történt volna meg...de ezen viszonylag hamar túl kellett lépni. Aztán azon, még az elején, amikor fájt a kezem, hogy "könnyebb" lett volna, ha nem varrják vissza...ez meg hülyeség, menekülés csak a fájdalom elől, ami nélkül nincs nyereség.
Még sok mindent nem tudok hogyan lesz ezután, munka, rehabilitáció...stb. de reménykedem Istenben, hogy átsegít azon, ami jön és ami előttünk áll. Sok, nagyon sok türelemre lesz szükségem, megtanulni a türelmet. Illetve kitartásra még inkább.
De nem akarom feladni!
Ha eszetekbe jutok, kérlek imádkozzatok, drukkoljatok ezért, sőt akár kérjétek rajtam számon, hogy tényleg megteszem e ami rajtam múlik, s küzdök, mindent beleadva!
"Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra."
Náhum 1:7
Kapaszkodjunk Istenbe! Még ha csak 4 ujjunk marad is! :)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése